A szürrealizmus költészete kevesebb nyomot hagyott a magyar irodalomban, mint amennyire jelentőssé vált a korabeli európai irodalmakban, és amennyire szerves részévé vált a huszadik századi költészet hatvanas-hetvenes évekbeli megújulásának.

Az Éjszakák a zenben a szürrealista vershagyomány fonalát veszi fel, részben technikai értelemben, az automatikus írás alkalmazásával, de annak is nyomába eredve, hogy valójában mit is próbált felszínre hozni a szürrealista költészet, és milyen kerülő utakon, milyen világképek felől próbálkozott.

A versforma a prózaverseké, ahogy az a szürrealistáknál gyakran - ugyanakkor asszociatív szerkezetében töredezettebb, pontszerűbb, részlegesebb.
A francia szürrealisták a tudattalanról jórészt Freud nyomán gondolkodtak, és kevésbé merítettek például Jung vagy a későbbi lélektani iskolák eredményeiből, pedig utóbbiak valószínűleg jobban illeszkedhettek volna elképzeléseikhez. Déry Tibor, Németh Andor, Illyés Gyula és mások a húszas években merítettek a szürrealista motívumrendszerből, de próbálkozásaik jórészt elszigeteltek maradtak saját életművükön belül is. Ma azok a szövegeik tűnnek legsikerültebbnek, ahol egy saját mitológiát hoztak létre (Déry felhőállatai, üvegfejű borbélya, Németh Andor tehénfigurája a Fekete csillagban), amely több versüket is átszőtte.