A Heges szívek című regény egzisztencialista kápolna a hirtelen kiürült, majd valamivel szükségszerűen mégis újra feltöltődő napok partján, a gipszszínű idő és a létezés peremén, a tengernél, ahol a víz szakadatlanul kapkodja a homokszemcséket, felszórja a kápolnaablakokig, amelyekre a betegség dagályának és apályának visszfénye vetít emlékezetes jeleneteket, természeti képeket, sőt dallamokat, hangokat, beszélgetéseket, álomfoszlányokat, illatokat és átható szagokat, de a félelmek mellé szerelmeket is, felvillannak az izmok, a csontok, a hús és a test, amelynek tapasztalatait szinte képtelenség feldolgozni, és közben onnan, ahol éppen állunk, jól látni Szkülla és Kharübdisz örök táncát: most szétnyílik, most összezár, éppenhogy csak át lehet csúszni élve, talán át lehet jutni a holnapba, talán lehet még remélni is. Vajon tényleg lehet?

Max Blecher 1937-ben megjelent alkotása kompromisszumok nélküli utazásra hívja az olvasót. Brutálisan elementáris mű, nem hagy elfeledkezni semmiről, történeteivel, mondataival végig markában tart. Megtudhatjuk, milyen felébredni és az ébredés után tovább élni.