"Velem is épp így történt" - hallottam többször is mesehallgatás után idős emberektől.

A kisebb gyerekek azt mondják: "Én is ilyen bátor (szép, ügyes, kitartó) szeretnék lenni".

A gyógyulásra váró beteg pedig így sóhajt föl: "Én is úgy szeretnék élni, ahogy a mesében van".

Az a sajnálatos körülmény, hogy ma már nincsenek közösségi mesemondó alkalmak, és a mesék egyre inkább feledésbe merülnek, megfoszt bennünket attól, hogy a meséken keresztül kapcsolatba, kerüljünk egyrészt saját vágyainkkal, lehetőségeinkkel, másrészt szellemi gyökereinkkel, s e gyökerek révén létezésünk alapjának tekinthessük azt az értékrendet, amely nemcsak egy szűkebb közösség sajátja, hanem univerzálisnak tekinthető.