A Nevetés a sötétben már-már lektűr (bár ezt írni szinte istenkáromlás Nabokov esetében) - vagy éppenséggel annak is olvasható: olyan, bohózati elemekkel teli szerelmiháromszög-történet, amely kifejezetten filmre kívánkozik. Nabokov részben annak is szánta a művét, legalábbis motoszkált a fejében a megfilmesítés gondolata, miközben írta (1932-ben az eredeti, orosz változatot, 1938-ban pedig az angolt). Ugyanakkor bravúros regény ez is, csak máshogy, mint a többi - mintha a varázslómester azt bizonyította volna vele, hogy egyszerű eszközökkel is tud varázsolni: szinte banális sztorival (egy férfi halálosan szerelmes lesz egy nála jóval fiatalabb nőbe, aki őt nem szereti, de tönkreteszi az életét), melodrámai fordulatokkal és véletlen egybeesésekkel... S a végeredmény mégis egy olyan, nemcsak letehetetlen, hanem felejthetetlen mű, amely kegyetlenül, s ugyanakkor mély együttérzéssel ábrázolja a szerelmi, az erkölcsi és a tényleges vakságot.
A regényből - több elvetélt próbálkozás után - végül valóban készült film: 1969-ben, Tony Richardson rendezésében.