– Mondj egy mesét a szájaddal – kérlelt Márkus este, amikor már lejárt a meseolvasás, és az utolsó összebújás volt éppen soron, mielőtt mindenki aztán jól bevackolódna a helyére.

– Jó – feleltem.

– De ne betűs mese legyen.

– Nem lesz betűs mese – ígértem –, hanem piros kisbuszos mese lesz.

Mi történik akkor, amikor nem könyvből olvas a felnőtt a kicsinek, hanem a szájával mondja a mesét? Jelenlét történik, sokkal intenzívebben, mint olvasáskor. Szívtől szívig, szemtől szemig, szájtól fülig kapcsolódunk. A közös, varázslatos pillanatokból, a sok-sok, elalvás előtti, úton-útfélen elmesélt, rögtönzött mesékből volt, amit sikerült leírnom, és van, ami belénk épülve, minket építő elemekként él tovább. A hosszú évek során lejegyzett mesékből gyűjtöttünk össze egy kötetre valót. Időnként nagyon személyes, máskor egyetemes a hang, de bízom benne, hogy akkor is, amikor személyes, mindenki megtalálja benne az egyetemesen emberit, így a rá is érvényeset, és akkor is, amikor egyetemes, egyenként érinti meg a mesét olvasó, hallgató szívét. Akár inspirációként is szolgálhat ez a könyv, hogy mondj egy mesét a szájaddal, vagy hallgass egy mesét a szíveddel.