Hol van a múltunk, és merre haladunk a jelenben? Tóth Krisztina 2020 és 2025 között írt és kötetbe rendezett verseit olvasva olyan élethelyzetekkel találkozunk, ahol az otthonos és az idegen nem ellentéte egymásnak, hanem egymásból következik.

Mi sem tud távolibbá lenni annál, ami vagy aki egykor elérhetően közel volt hozzánk. Magunkban pillanthatjuk meg az ismeretlent, és a másikban az ismerőst. Tóth Krisztina az emlékezet és az emlékezés nagy költője. „Hogyha te írod ezt a verset, jól figyelj: / ez a vers létezik már. Az otthonodban / megtaláltuk a polcon egy kötetben. / Talán csak elfelejtetted, hogy ott van.” Emlékek és álmok, fényképek és tárgyak, félreolvasások és rádöbbenések, monológok és visszhangok váltják egymást a Szeleknek fordít formailag is rendkívül gazdag költeményeiben a rímes versektől az ezúttal is fontos és külön ciklusba rendezett haikukig.

Elementáris, eleven, katartikus kötet a Szeleknek fordít, a versek sokáig az olvasóval maradnak: „neszez a múlt, nem múlik semmi el”.